édesapám emlékére

2010.

Kiss Bálint édesapánk 1903. január 24-én született Ókécskén, református családban. Ekkor már Imre bátyja 4 éves, Béni bátyja 2 éves volt. Édesapja Kiss Benjámin kisbirtokos gazdálkodó, aki a földművelés mellett  méhészkedett és szeszfőzdét is működtetett. Édesanyja Kovács Julianna, egy nevezetes kovácsmester leánya volt.
Amikor a fiútestvérek születtek, már érdekes volt a világ. Orvill végrehajtotta az első kormányzott motoros repülést; Curtis tovább fejlesztette a gőzturbinát; Brinell megmérte a fémek keménységét; Klumpp feltalálta a hideg préselésű szappant; Schlick pörgettyűjével tompították  tengerjáró hajók himbálódzását; a franciák tengeralatti kábelen táviratot adtak fel, amely 6 óra 20 perc alatt megkerülte a Földet és visszatért Párizsba; Budapesten elkészült az Erzsébet-híd; Zsigmondy feltalálta az ultra-mikroszkópot. A 20. század eleje pezsgő és tudományosan forrongó volt.

Kiss Bálint édesapánk gyermekkorában élte a poros falusi életet. Ekkor még nem volt villany, gyertyával és petróleumlámpával világítottak, a szekér alá viharlámpát akasztottak. Vezetékes víz sem volt még, a házak udvarán vagy az utcán itt-ott gémeskút állott; ember, állat, növényzet abból kapott vödörrel vizet. 
Játszóterük az utca és a kocsiút volt, télen  hóban, sárban; nyáron porfelhőben jártak, keltek. A legfiatalabb gyerekek libapásztorok lettek, azután kecske,-birka, meg disznópásztorok; később már a teheneket is kihajthatták a legelőre.  A  nagyfiúkra már a lovakat is rámerték bízni.

Kiss Bálint édesapánk nem volt erős szervezetű gyermek, többféle komoly betegségen esett át (mandula, orrpolip műtét). 1909-ben kezdte az iskolába járást az ókécskei Református Népiskolában. Az első 5 tanévet Jeles és Kitűnő bizonyítvánnyal zárta, de a 6. osztályt csak Karácsony után kezdhették el, az I. Világháború kitörése következtében. A tantermekben sebesült katonák feküdtek, orvos és ápolók végezték a gyógyítást. A férfi tanítókat behívták katonának. Végül 1915. júniusában megkapta a Végbizonyítványát, Jeles és Kitűnő vizsga eredménnyel.
12 évesen került ki az iskolából, de Édesapját 1915. októberében behívták világháborús katonának, ami csak 3 év múlva ért véget. Édesanyjával, 16 éves Imre bátyjával és 14 éves Béni bátyjával együtt magukra maradtak a művelendő földdel, szőlővel, méhészettel és pálinkafőzdével.
Édesapánk számára véget ért a gyermekkor,- kisfiú korában. Régi fényképek mutatják, hogy  széparcú, kedves, de agyondolgoztatott, gyenge fizikumú szomorú gyermek lett belőle. Időközben a 17 éves Imre bátyját is behívták világháborús katonának, aki olasz fogságba is került.
Édesapánk az édesanyjával és Béni bátyjával együtt, végtelen szorgalmával és ügyességével elfedte azt, hogy őt más ismeretek és más munkák jobban érdekelnék. Amikor 1918. őszén Béni édesapát a katonaságtól hazaengedték, Bálint fia felszabadult a sok munka alól.

Szeptember 12-én beíratkozott a szolnoki Állami Polgári Fiúiskolába. Azért, hogy a háború miatt elvesztett 3 évét pótolni tudja, 1919. június 1-ig elvégezte a Polgári Fiúiskola első-második-harmadik osztályát. Ezután beíratkozott a 4. osztályba, amely nappali tagozaton 1919. szeptember 14-től 1920. július 1-ig tartott.
Az első világháború utáni zűrzavar évei voltak ezek, amelyet még tetézett Trianon és a Tanácsköztársaság is. Egyetlen nyugodt napjuk sem volt az embereknek esztendőkön át.
Amíg a Polgári Iskola 1-3. osztályát végezte Szolnokon, azoknál a Holczmannéknál lakott, akik a család pálinkafőzdéjét annak idején Ókécskén beszerelték.
A  Polgári 4. osztálya már mindennapos volt, ezért Édesapánk elfogadta a Polgári Iskola igazgatójának, Tóth István tanár úréknak ajánlatát, hogy mint kitűnő tanulót, 1 évre családjukba fogadják!

Az értelmiségi család légköre jól hatott rá, mert számára addig ismeretlen társasági szokásokat és jó modort tudott elsajátítani. Tóth igazgató úr az akkor már híres Móra Ferenc, szegedi muzeológus és író sógora volt. Kiss Bálint édesapánknak alkalma volt Tóthéknál többször is, a Móra család tagjaival és magával az ünnepelt íróval találkoznia, akik arra biztatták, hogy a Polgári Iskola befejezése után folytassa a tanulmányait gimnáziummal és érettségizzen le.
1920.október 20-án letette a különbözeti vizsgát és kérvényt írt az  Állami Főgimnáziumba, mellyel jelentkezett a felvételre.
Sajnos Édesapánk további taníttatásához a szülei nem járultak hozzá, mert „Bálintból nem kívánnak nadrágos embert csinálni” (idézet egy levélből). Ennek nem csak anyagi okai voltak, hanem az is, hogy Bálint két fivére csak az elemi iskola befejezéséig jutott el. A két fivér nem nézte jó szemmel, hogy szüleik annyi sok pénzt költöttek már eddig is az öccsükre.
Kiss Bálint édesapánk 1921. február 7-én hazaköltözött a szülői házba, Ókécskére. Nem tudhatjuk, mit élhetett át, amikor szülei elzárták előle azt az értelmiségi pályát, amire Tóth Igazgató úrék és Móra Ferencék biztatták.
Édesapánk megmakacsolta magát: ha nem lehet értelmiségi, akkor lesz belőle iparos ember, Kovács Mihály anyai nagyapjához hasonlóan! Szülei szándéka és akarata ellenére 1921. június 16-án elment Szolnokra, beíratkozott az Iparos Tanonc Iskolába és elhelyezkedett Gaál Imre gépjavító műhelyében, 18 évesen!
Egy évig dolgozott és tanult úgy, hogy nem fizetett semmit, de nem is kapott semmi mást a mesterétől, mint kiváló szaktudást,- mert Gaál úr műhelye kitűnő tanulóhely volt.
Harmatiéknál lakott és étkezett, Bakoshalom út 1752/3 szám alatt, ahol havonta fizetett 1000 Koronát és 15 kg lisztet. Ezt a minimális költséget a szülei sem tagadhatták meg tőle.
Nagy botrány lehetett a szülői házban, mert a családfő egyik feljegyzése szerint „Bálint megkezdi a vasipart. Bálint az akaratunk ellenére ment el (Szolnokra) és így visszatérés nincs, sőt ingatlan vagyont sem kap, amit tanulásra fel nem emészt, azt pénzben kapja. Mai naptól minden ráment összeget felszámítunk és az (itthon) elveszett munkaidejét is”
Ahelyett, hogy az alig 18 éves ifjút anyagilag és érzelmileg támogatták volna, majdnem kitagadták a családból, mert nem kívánta a szülei mesterségét folytatni. Pedig az elődök sorában se volt mindenki „földész”, volt ott asztalos, kocsmáros, női szabó, kovácsmester és gyári munkás is.
Édesapánk a géplakatos tanulmányai idején 1921. december 2-án elvégzett Szolnokon egy kazánfűtői tanfolyamot Jeles eredménnyel. Aztán 1922. március 28-án elvégzett egy másik tanfolyamot, Lokomotívok és cséplőgépek gépkezelője lett, Jó eredménnyel. Végül a Gaál Imre Gépgyár és Vasöntöde Részvénytársaságtól 1922. július 1-jén Jó Végbizonyítványt kapott.
Pedig még csak ezután következett tanulmányaiban az élete nagy ugrása! A szegeden élő Móra Ferenc írónk felkarolta a szorgalmas és példás magaviseletű Édesapánkat és segítette bejutnia a Magyar Királyi Felső Ipariskola gépészeti szakára, az 1922. évben. (Ma: Déri Miksa Ipari Szakközépiskola)

A bejutás azért volt nehéz, mert  nem volt felvételi vizsga rendszeresítve. A Trianonban feldarabolt Magyarország elrabolt részeiről tömegével érkeztek állástalanná vált értelmiségiek, vasutasok, gyári munkások a csonka Magyarországra. Itt volt reményük kenyérkereső végzettséghez vagy nyugdíjas álláshoz jutni. Ezért lehetett szüksége Édesapánknak a nevezetes protekcióra.
Megint nem volt neki elég az, amit a kemény és magas színvonalú Felső Ipariskolában kapott. Tanulmányai mellett az Elektromos Ipari Előkészítő Tanfolyamot 1923. július 27-én Jeles eredménnyel letette; ezután 1923. augusztus 24-én Bizonyítványt kapott a kecskeméti Huszár Ferenc Gépjavító és Hegesztő Vállalattól „Ez idő alatt a reá bízott munkákat tisztán, pontosan, a legnagyobb szorgalommal végezte.”
Ezután még november 24-én Szegedről hozta a Gázmotorkezelői Igazolványt, mely szerint a vizsgáján „ Jeles felkészültséget tanúsított.”

Végül 1925. június 24-én a Végbizonyítvánnyal búcsúzott Szegedtől, a Magyar Királyi Felső Ipariskolától,- amelynek mindhárom évfolyamát KIVÁLÓ eredménnyel végezte el!

Édesapánk Béni bátyja még az előző 1924.évben a Magyar Földműves Szövetség által szervezett„magyar-német kisgazda fiúk csereakciója”segítségével, Ókécskéről többedmagával kijutott Szászországba. Kembergben töltött több hónapot egy német gazdacsaládnál.
Ennek példájára Édesapánk is kiutazott Kembergbe 1925. július 25-én, ahol egy malomipari berendezéseket gyártó üzembe felvették fizetéssel és teljes ellátással. Családtagként kezelték, de utólag kiderült, hogy eladó leány is volt a háznál. Emiatt 3 hónap múlva felmondta az állását és Berlinbe utazott szerencsét próbálni.
Az 1925. év végén számos üzemből eltanácsolták azzal, hogy nincs felvétel, és a német műszaki nyelvtudása sem volt elegendő a kenyérkereséshez. December 10-én kénytelen volt hazautazni, de ekkor jött a még nagyobb csalódás, mert itthon sem tudott elhelyezkedni.
Május 10-én Munkakönyvet rendelt, mint géplakatos segéd (felsőfokú tudására senkinek se volt szüksége). Ezzel munkát kapott a szolnoki Gaál gépgyárban, de kevés fizetéssel. Emiatt átköltözött Kecskemétre, ahol Huszár Ferenc gépjavító mester magához vette, műhelyvezető munkakörbe.
Azután 1926. nyarán,- ma már kideríthetetlen oknál fogva-, Édesapánk szülei megváltoztak,
és  rábeszélték Bálint fiukat, hogy tanuljon tovább és legyen gépészmérnök! A tanulása költségeit felvállalják, mert remélhetőleg lesznek elhelyezkedési lehetőségek.
Ezekben az években a Mérnöki Rendtartás értelmében a Felső Ipariskolát végzetteknek a gimnázium V.-VI.-VII. osztályairól különbözeti vizsgát kell tenniük, és azután érettségizni kell. Édesapánk beíratkozott a budapesti Boros-Gárdos Tanintézetbe, ott készült fel a különbözeti vizsgára, azután osztályvizsgát tett a VIII. osztály anyagából a Berzsenyi Dániel Főgimnáziumban. Itt néhány nap múlva megírhatta az érettségi dolgozatait, és a szóbeli érettségi időpontja is ki volt tűzve!
Még fent volt Budapesten, amikor szülei egyik levelével mellékletet is kapott. Ezt a kecskeméti  Mezőgazdasági Kamara igazgatóhelyettese, Dr. Vaja Béla küldte, a Kiss-család  régi ismerőse és  jóakarója. Ő felkínált Bálintnak egy németországi állást. Eszerint a Stettini (ma Szczecin lengyel város) Mezőgazdasági Kamara Gépészeti Tanácsadó Állomása elküldi őt egy pomerániai mezőgazdasági nagyüzembe, gyakornoknak. A levél arról is szólt, hogy az állást napokon belül el kellene foglalnia, mert különben mással töltik be azt.
Édesapánk azt gondolta, hogy rámosolygott a szerencse! Bizony ott hagyta a szóbeli érettségit és a ködös távolban lebegő mérnöki diplomát. Azonnal csomagolt és szülei jóváhagyásával 1926. szeptember 3-án vonatra ült. Kiutazott Jassenbe, Stettintől 50 kilométerre, egy mintaszerűen gépesített mezőgazdasági nagyüzembe. Ez az 500 kataszteri holdas birtok gróf Dürcheim tulajdonában állt.
Úgy vették fel, hogy munkájáért teljes ellátást kap, de fizetése nem lesz semmi.
4 hónap telt el így, amikor a gazdálkodást személyesen vezető Dürcheim gróf megbízta Édesapánkat a műszaki üzemágak egyikének vezetésével, ami azt jelentette, hogy ezután fizetést is fog kapni!
1927.június 16-án Szerződést kötöttek egymással, amely 8 pontból állt:(magyarra fordítva:)

1. Kiss úr átveszi  1927. július 1-től a jasseni műszaki hivatalnoki állást, és mint ilyennek a feladata, számos gépeket és a gépészeti üzemeket vezetni, illetve rendben tartani a következőket:
2. A lakatosműhely, kovácsműhely, fűrészüzem, tejfeldolgozó üzem, jéggyártó és hűtőberendezés, elektromos központ stb.
3. Továbbá minden tüzelő, üzemi és kenőanyagok, amelyek a gazdaságba kerülnek.
4. Minden újonnan beszerzett gép minden további nélkül a hatáskörébe jut.
5. A számos építkezésnél, amelyek a gazdaságban történnek, felügyelni tartozik, amennyiben nem egy építésvezető lesz e célra szerződtetve, az építendő épületeket kívánságra megtervezi.
6. A rendes időben történő gépjavításokról, a gépalkatrészek beszerzéséről, kenő és üzemanyagok beszerzéséről gondoskodik oly formán, hogy a megrendeléseket jóváhagyás végett a Dürcheim grófnak bemutatja. A gépek hivatalos iratait, az üzemszereket és berendezéseket a mai állapotban átveszi, amennyiben nem a Dürcheim gróf akarja személyesen megőrizni.
7. Fizetést kap Kiss úr, lakás és teljes ellátás mellett, szeptember 30-ig havi 75 Márkát október 1-től havi 125 Márkát. A  fehérnemű mosatásáról saját maga tartozik gondoskodni.
8. A felmondási idő 6 hét, a negyedévek végén.

Csoportkép Jassenben

Fentieken kívül szóbelileg megegyeztek, hogy Édesapánk még 2 évet ott tölt náluk.
Dürchmeim gróf azt is felajánlotta, hogy amint az építkezésekkel és gépesítésekkel végeznek, „kiutaztatja Kiss urat a gazdaság költségén Dél-Amerikába, mégpedig Argentinába, ahol a Dürcheim gróf testvérbátyja él és óriási farmmal rendelkezik.”
Édesapánk 1927. Karácsonyán hazautazott Ókécskére és előadta szüleinek, hogy 1928. év végén, a gróf úr ajánlatának megfelelően Argentinába kíván utazni, tanulni. Szülei hosszas gondolkodás után azt írták Bálint fiuknak Jassenbe: „Fiam, már nagykorú vagy és magaddal szabadon rendelkezel. De meg kell mondanunk neked, hogy egy magyar parasztgyereknek nem az az élethivatása, hogy a világ csavargója legyen, hanem az, hogy azt a tudást, amelyet az iskolákban és azt, amelyet az életben szerzett, itthon hasznosítsa,- fajtája és népe érdekében.”
Édesapánk a szülei tanácsát elfogadta és elhatározta, hogy nem megy Argentinába! Soha sem beszélt róla, -mert nem szerette gyengének mutatni magát- de bizonyos, hogy a hazaszeretet és a családszeretet segített neki ebben a nehéz döntésben. Alacsony termete, változó egészségi állapota és mérsékelt mukabírása is ellene szólhatott a lelkében a nagy kalandnak.
1928. év végén hazaköltözött Németországból. Magával hozta Jassenből a német nyelvű Bizonyítványát, amely magyarra fordítva így szól:
„A  gróf Dürcheim Jószágigazgatóságától, Jassen, Bütow körzet, Pommeránia, Jassen, 1928.október 31-én.
B i z o n y í t v á n y

Kiss Bálint mezőgazdasági technikus Ókécskéről, 1926. szeptember 10-e óta a mai napig:
        Először egy német technikussal, 1927.július 1. óta pedig önállóan, az itteni birtokon mint
        műszaki vezető, alkalmazásban volt.
        Az ellenőrzése alatt álló gépek, a közismertebb vetőgépek, műtrágyaszórók és kévekötők,
        aratógépek mellett a következők voltak: egy dizelmotor által meghajtott elektromos
        központ, világítási és üzemi árammal; egy gőzeke készlet a Wolf magdeburgi gyárából;
        egy fűrész üzem minden famegmunkáló géppel; egy tejfeldolgozó üzem Ahlborn
        hildesheimi gyárából; egy Flöhter-féle óriás cséplőgép, amely egy Wolf-féle magajáró
        lokomobillal lett meghajtva; egy öntöző berendezés a rödelheimi Lanninger társaságtól;
        a nagy Pollert motoros burgonyaosztályozó; egy teherautó és egy mezei vasút.
        A gépek karbantartására itt egy lakatos és egy kovácsműhely szolgált, amelyekben a
        munkát Kiss úr vezette.
        Kiss úr dacára fiatalságának, már egy jó, tapasztalt technikus, aki nem szégyell a
        munkában személyesen is részt venni. Szakmája iránt határozott tehetsége van és érti a
        nagyon jól átgondolt javítási tervek indítványozását, amelyek a gépek célszerűbb és
        olcsóbb  munkamódját célozzák. Például  a Pollert motoros burgonyaosztályozót nagyon
        praktikus válogató asztallal egészítette ki.
        Én Kiss úr teljesítményével állandóan megvoltam elégedve.
        Ő szerény, kellemes, nyugodt és nagyon jó modora van.
        Én Kiss urat őszintén tudom ajánlani és kívánok neki sikert és boldogságot!
        Kiss úr az itteni állását saját kívánságára hagyja el, hogy hazájába visszatérjen.”

Amikor hazatért úgy volt, hogy állást kap a Tiszavidéki Villamossági Vállalatnál, amely 1929-ben megkezdte a kécske és vidéke villanyhálózatának és közvilágításának szerelését. Az előzetes megbeszélése bizonyos Patak úrral arról szólt, hogy elnyeri a munkálatok vezetői beosztását.  Azonban nem tudtak megegyezni sem a munkáról, sem a fizetésről, -ezért visszalépett.
Kiss Bálint édesapánk az 1929. év elején hozzálátott az önállósodáshoz. Még az 1925-ös vagyonfelosztásuk szerint, Béni és Imre bátyjától készpénzt kapott, és megvásárolta Újkécskén a Szolnoki út és a Petőfi utca kereszteződésében álló gabonaraktár épületét. Ezt a szolnoki Kereskedelmi Bank árulta 8000 Pengőért.
1929. január 29-én megkapta az Iparigazolványát és megnyitotta „Kiss Bálint Rádió és  Villanyszerelő műhely”-ét. Szeptember 15-én felvette Varga János géplakatos mestert, heti 40 Pengő fizetéssel. Így aztán a villany- és rádiószerelési vállalata bővült a gépjavítással is. Műhelye egyre ismertebb lett  Ókécskén és Újkécskén, meg a környékén.
Alig kezdte meg önállóságát, a németországi ismerősei levélben érdeklődtek felőle, Boldog Újévet és jó egészséget kívántak neki! Viszonozta is ezeket a jókívánságokat, hiszen jól írt, olvasott és beszélt németül.
Amikor a vállalkozásához fogott, 15 000 Pengő bankkölcsönt vett fel az  épületre és a műhelyek felszerelésére. Az 1930-ban kicsúcsosodó világgazdasági válság miatt a gépjavítás egyre kevesebbet jövedelmezett, mert a gazdák, a cséplőgépesek, sőt még az autósok is fizetésképtelenné váltak. A nyagi baját az is fokozta, hogy más vállalkozók 18 havi részlettel dolgoztak,- és ő ezt nem tudta megtenni.
Azért, hogy bevételhez jusson, bevezette a kerékpárok, varrógépek, mezőgazdasági kis- és nagygépek bizományi árusítását. Lerakata volt itt a pécsi Sopiana Gépgyárnak, a csepeli Weiss Manfrédnek, a Philips, a Telefunken, és a Standard rádióműsorvevő készülékeinek.
Kétségtelen, hogy a 15 000 Pengő bankkölcsönt okosan használta fel. Szaporodott a gépállománya, szerszámállománya és sokoldalú lett a műszaki vállalkozása. Az üzeme szépen  volt berendezve, műhelyei jól megvilágítottak, tiszták és áttekinthetőek voltak.  Később már munkásöltözőt, melegvizes mosdót és zuhanyozót is építtetett.
Az 1931-1932-es év még mindig a gazdasági világválság hatása alatt állt. Édesapánk üzleti helyzetét fojtogatta a hitelkamat és a hiteltőke, meg a csökkenő bevétele. Újabb 2500 Pengőt vett fel Imre bátyja kígyósi szőlőjére terhelve; így tudta elodázni a fenyegető csődöt.
1933-ra üzleti helyzete javult az előző évekhez képest. Műhelyében mindenféle munkát elvállalt,- legyen az javítás, alakítás, karbantartás. Lehetett ez lakatos, gépszerelő, mezőgazdasági, kovács, villanyszerelő vagy rádiószerelő munka. Mindent elvégeztek adott időre pontosan, tisztán és szép kivitelben. Üzleti versenytársai nem tudtak ilyen olcsón és sokoldalúan dolgozni,- ezért mindig volt munkájuk.

Az üzem bejárata fölött tábla hirdette:  KISS BÁLINT MŰSZAKI VÁLLALKOZÓ
                                                                              Újkécske, telefon: 46

Állandó jövés-menés volt a műhelyekben. Édesapánk  sok gazdálkodóval váltott   ott szót, cserélt eszmét. Mindennapi gondjaikat meghallgatta, ő  maga is szívesen adott bárkinek tanácsot és ez az eszmecsere őrá is termékenyen hatott.
Két segédet vett maga mellé és elkészítették első újdonságát, a kétkosaras szőlősutút. Ennél az egyik kosárban  folyt a szőlő préselése, miközben a párjából ürítették a törkölyt és újra töltötték szőlővel. Ezután a présfejet a másik oldalra fordították,-és így ment a munka váltakozva: folyt a must állandóan, hol az egyik, hol a másik oldalról. Ebből a kettős présből sokat eladtak.

A gazdák tapasztalatai a legrosszabbak voltak az akkori szőlőpermetezéssel kapcsolatban. A növénybetegségek ellen a francia eredetű „bordói levet” használták, amely oldott rézgálicból és oltott mészből állt. A porozást mészpor és rézgálic keverékével végezték,-harmatos reggeleken vagy eső után. Ezek voltak a peronoszpóra nevű gombabetegség egyedüli ellenszerei. A 20. századforduló előtt a szőlővédelem úgy történt, hogy dohálylevelekből nikotint főztek, vízzel hígították és vödörből vagy fadézsából egy vesszősöprűvel a szőlőtőkére csapkodták.
Később, az 1910-es években megjelentek nálunk is a francia eredetű Vermorel permetező gépek. Volt már magyar gép is, például a Kann és Heller budapesti cég 1914-es árukatalógusa szerint egy félig magyar gép 35 alkatrészből állt. Fedélnyílásán beöntötték a permetlevet, azután a hátukra vették, egyik kezükkel a membránszivattyúját működtették, másikkal a permetet szórták.
Édesapánk tudta a kécskei gazdák gyakorlatából, hogy a gyümölcsfákkal teleültetett alföldi szőlőkben, melyek keskeny sortávolságúak és bakhátasok is voltak, csak a háti gépek a megfelelőek. Volt azonban egy közös hibájuk: a kiszórt permet durvaszemcsés volt és lepergett a viaszos szőlőszemekről, a leveleken pedig megfolyt, mielőtt megszáradtak volna.
Különösen kitűnt a hátrányuk, amikor gyümölcsfákra, alma, körte, szilva védelmére használták.
Ifjúkori jóbarátja, Szijj Jenő ókécskei gazda is beszélt neki gyakran a szőlő betegségeiről és a védelmük tökéletlenségéről. Ezek hatására, -meg a várható üzleti siker reményében-, kialakult Édesapánkban az Európában addig sehol sem létező battériás hátipermetezőgép eszméje és szerkezeti megoldása.
Kiss Bálint feltalálta az elődeinél tökéletesebb permetezőgépet.
Találmánya szerint a permetezőgép ketté vált. Egyik része a folyadékot és a levegőt szállító hidraulikus membránszivattyú, amit a permetező kád vagy cementhordó szélére kell felerősíteni, amiben a permetlevet előre el lehet készíteni. Másik része a háti tartály, amibe a permetlevet és a kiszórást végző levegőt kell beszivattyúzni.
A háti tartályt pillanatzárral lehet a szivattyúra felerősíteni, azután a kézihajtású szivattyúval feltölteni. Amikor benne van 15-20 liter lé és a megfelelő nyomású levegő (ezt műszer mutatja) akkor hevederekkel vállra kell venni a tartályt és lehet vele dolgozni.
A sűrített levegő és a találmánya szerinti szórófej, minden addigi gépnél tökéletesebben porlaszt. Mire a permetlé kifogy, a belső légnyomás 10 atmoszféráról (ma: 10 bar) leesik 4-5 atm-ra, de bent marad a háti tartályban! Ezután mindig csak a kiszórandó permetlevet kell beszivattyúzni, mire a tartály tele lesz, folytatható a munka. A jól kezelt permetezőgépben tavasztól őszig bent marad a sűrített levegő. Ezáltal rengeteg fáradtságot lehet megtakarítani.
Az 5-10 atm. nyomású levegő ködszerűen porlasztja ki a permetlevet, ami belebeg a növény lombsátrába, páraszerűen megtapad mindenütt, a viaszos vagy szöszmötös gyümölcsökön is.

Még ebben az 1933-as évben megvették az első 25 garnitura Kiss Bálint-féle permetezőgépet. A gyakorlatban az is kiderült, hogy egyetlen töltőkészülék elláthat 3-4 darab háti  permetezőgépet, ezért a nagyobb gazdaságokban így kezdték használni, kiváló eredménnyel.
Ez az új műszaki gondolat és maga a szerkezet védelmet kívánt, a jogtalan használókkal és az ipari tolvajokkal szemben. Édesapánk  bejelentett találmányát a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságnál 1934. augusztus 31-én, a 111.009 számon 20 évre szabadalmi oltalom alá vették.

(A többi oldal a találmányok lapon látható)

1934-ben már 50 darab Kiss Bálint-féle permetezőgépet gyártottak a kis üzemben és ezeket az utolsó darabig előre eladták. Ahogyan fejlődött a permetezőgép forgalmazása, úgy nőtt vele együtt a pótalkatrész gyártása is.

(A többi oldal a képek lapon látható)

Kialakult a a permetezőgépek javítása és biztonsági felülvizsgálata: ez növelte a forgalmat, a munkás létszámot és természetesen a bevételt is.
Egyúttal visszafejlesztette a bizományosi tevékenységet és a széleskörű gépjavítást.
1935. nyarán megjelentek a Kiss Bálint-féle Egyetemes Gyorspermetező gépek a nagykőrösi Arany János napok kiállításán, innen küldték Édesapánknak a következő levelet:

„Szívesen értesítjük, hogy az Arany Napok keretében rendezett bemutató alkalmával a
                                                             Bíráló Bizottság
augusztus hó 15-én hozott határozata alapján, értékes kiállítási anyagát az alábbi elbírálásban
                                                                 részesítette:
                                         NAGYKŐRÖS ELISMERŐ OKLEVELE
Amidőn ezen kitüntetésért Egyesületünk részéről is melegen gratulálunk, kérjük, hogy a jövőben is, ismételt részvételéről biztosítani szíveskedjék.
Nagykőrösi Kertészeti Egyesület nevében                           Hazafias tisztelettel:

                                   Havasi Mihály sk.                              Dr. Kökény Dezső sk.”

1935-ben tovább folyt a fejlesztő gondolkodás, az üzem napi élete mellett, Édesapánk pótszabadalmat nyújtott be a korábbiak kiegészítésére, mert a vörösréz lemezből készült és szegecselt tartályok nem tűrték a tavaszi permetezéshez használt mészkénlét.
Az újabb tartályok sárgaréz lemezből készültek és nem is szegecseléssel, hanem ezüst tartalmú keményforrasztással. Ennek műszaki haszna lett a tartályok engedélyezett nagyobb légnyomása, és ezzel a tökéletesebb porlasztása. Az összeforrasztott tartályt ólomfürdőbe mártották és ezzel a bevonattal kívül-belül védetté tették az újabb és agresszívebb növényvédő szerekkel szemben is.

Édesapánk László Aladár budapesti szabadalmi ügyvivővel figyeltette az újabb szabadalmi bejelentéseket, ezzel biztosítva magát az ellen, hogy olyasmivel foglalkozzon, amit mások már kitaláltak.
1935. novemberében felkavarta Ókécske nyugalmát az akkor divatos Móricz Zsigmond látogatása és az, hogy a faluról újságcikket kívánt írni. Móricz a gazdag Szendrei-családnál szállt meg 5 napra, és a tiszteletére 100-személyes vacsorát rendezett az Elöljáróság. Móriczot elvitték magánházakba és gazdaságokba,- szemlélődni.
Tapasztalatait a Pesti Naplóban „Boldog falu” címmel 1935. november 17-én, Vasárnap jelentette meg. Móricz írói állapotához képest a cikk csapnivaló, nem magyaros, nem szabatos  és nincsen jó stílusa sem. Több helyen sértő, például itt: „Ezek évtizedek óta minden gazdasági kongresszuson és kiállításon részt vesznek” vagy „A  főútvonalakon aszfalt. (Így híjják a téglából kirakott járdákat.)”
Édesapánkat érdekesen érintette Móricz író úr látogatása, mert amikor híre jött érkezésének, a kíséretéhez tartozó államtitkár a Községházából telefonáltatott, hogy álljanak le a napi munkával, öltöztesse át a munkásait és így várják az írót (majd csak megérkezik!).
Ő az utasítást elhárította, mert az elmaradó órabér minden munkását rosszul érintené. Emiatt a községi elöljárók úgy megharagudtak, hogy írójukkal együtt elkerülték azt az üzemet, amely akkor már jó hírű volt, minden szőlő-és gyümölcstermesztő vidéken!
Móricz úr így lett szegényebb egy élő kisüzem látásának élményével. Édesapánk meg szabadalmazott permetezőgépeivel együtt kimaradt az akkori sajtótörténetből. Nem veszítettek: Móricz író úr semmit sem értett volna az ipari munkából, Kiss Bálint műszaki vállalkozó pedig semmit se tanult volna az újságcikkből.
Kiss Bálint édesapánk 1936. január 19-én megházasodott, feleségül vette Fejszés Etelka leányt Kispáhiról, azután elhelyezkedtek Ókécskén a szülei házában.

Az iskolázott Etelka hamar bekapcsolódott az irodai munkába, sőt az üzemvezetésbe is. Édesapánknak volt már kire hagynia az üzemét és embereit, ha el kellett utaznia hivatalos ügyekben.

1936. február 27-én újabb találmányi bejelentést tett, „ Keverőszerkezet önműködő, nagy nyomású növényvédő permetezőgépekhez” címmel, melyre a 4157. iktatószámot kapta meg a Szabadalmi Bíróságtól.
1936. november 24-én megszületett első gyermekük, ifjú Kiss Bálint (e sorok írója).
Amikor Bálint és Etelka beköltözött a szülői házba, hamar kiderült, hogy szűkösen laknak. Úgy hozta a véletlen, hogy eladó lett az üzemmel szemközti lakóház (Petőfi utca 1. szám), 665 négyzetméteres udvarral 3000 Pengőért. December 15-én 4000 Pengő hitelt vettek fel a ház vásárlásához és felújításához. Rossz állapotban volt ez a ház: fazsindelyes teteje beázott, vályog falait kikezdte az idő, az udvart fel kellett tölteni földdel, az ásott kutat betömni, a vezetékes vizet behozni és a teljes villanyszerelést elvégeztetni. A tető ácsolatát is meg kellett erősíteni, 4800 tetőcserépnek lécezni, festeni, mázolni, padlózni, ajtót- ablakot cserélni.
A megszépült ház 8650 Pengőbe került és az Édesanyám nevére került.
Édesapánk ekkorra már hírnevet szerzett. Erről tanúskodik az akkori Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara 1937.márc. 15-én kiadott Évkönyve, amely így írt a permetezésről: „ Mintagyümölcsösünk első permetezőgépeit Veréb István debreceni gyárostól hozatta a Kamara, ezek az úgynevezett Sugár permetezőgépek voltak, akkor a legismertebbek és a legjobbak.
Három évvel ezután Kiss Bálint újkécskei műszaki vállalkozó bemutatta legújabb rendszerű magasnyomású , un. battériás permetezőgépeit.
Annyira tökéletesnek találtuk, hogy ma már 36 darab ilyen permetezőgéppel rendelkezünk, melyekkel a legjobb és leggyorsabb munkát lehet végezni. A gépek működésének lényege, hogy egy évben egyszer kell csak 3-4 atmoszféra levegővel megtölteni, s ugyanazzal a szivattyúval már csak a permetlevet kell bepréselni, ami pár perc (?) alatt megtörténik és a gép 10 légköri nyomással dolgozik.
Ha az anyag (permetlé) kifogy a gépből, egy önműködő szelep a levegő kiáramlását lezárja, és így ismét csak a permetlé folyadékot kell a gépekbe beszivattyúzni.”

1938-ban Édesapánk újabb szabadalmi bejelentést tett, „Egyes, kettős vagy többszörös egyetemes szórófej, permetező készülékekhez és eljárás a szórófejek tisztítására „ címmel.
1938-ban már jól ment az üzem, mert egy év alatt 1000 darab permetezőgépet gyártottak és értékesítettek. Ebben benne volt a készítő munkások szíve, esze, kézügyessége és a felhasználók iránt érzett felelőssége is.  A gyártás, próbanyomás, anyaghibák és az elöregedés hibái miatt, ennyi gépet a képzetlen mezőgazdasági munkások kezébe adni nem olyan volt, mint például ugyanennyi kukoricadarálót forgalmazni.
1939. március 4-én megszületett Sárika kishúgom, most már négyen voltunk a családban, szüleink örömei, de gondjai is sokasodtak.
1939. szeptember elsején kirobbant a II. Világháború azzal, hogy a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot.
Alig 20 éve fejeződött be az I. Világháború, és a Trianonnal megoldatlan nemzetközi feszültségek mindig is magukkal hordozták ezt az egész világra leselkedő veszélyt. Mert a Német Birodalom úgy határozott, hogy rettenetes hadigépezetével, túlfejlesztett ipari hátterével és fasiszta ideológiájával Európa ura és parancsolója kíván lenni.
Magyarországot is magával rántotta a mélybe,-mert nekünk 1100 éve mindenütt ott kellett lennünk, ahol csatákat lehetett veszteni!
Szüleink alkotó élete és családunk nyugalma is megbomlott az elkövetkező esztendőkben éppen úgy, mint mindenkié szerte a hazában. Abbamaradt az üzem fejlesztése, mert Édesapánkat újra meg újra behívták katonának. Először 1940. február elején, majd április 25-én leszerelték. Csak egy hétig volt itthon, mert április 30-án újra behívták és szeptember 30-án leszerelték tizedesi rendfokozattal.
A „Műszaki Vállalkozó” üzeme és családunk helyzete is megrendült. Csökkent a megrendelés, az emberek tartalékoltak tűzrevalóra, élelmiszerre, ruházatra.
1940. április 6-án bevezették az élelmiszer jegyeket: cukorhoz, zsírhoz és húsáruhoz csak a hatósági jegyekkel lehetett hozzájutni.
Ezen a nyáron kétszer is „bevonultatták” az 500 kg teherbírású üzemi kisteherautónkat.
A katonák nyílt leveleit már cenzurázták. Édesapánkat 1941. április 6-án harmadszorra is bevonultatták, de május 8-án Újvidéken leszerelték és hazabocsátották.
Édesapánk ekkor újabb találmányi bejelentést tett, „Töltő és kiürítő szelepszerkezet, visszamaradó légnyomással működő növénypermetező gépekhez” címmel.
1942. március 5-én megszületett Endre kistestvérünk.
Most már öten voltunk  szüleinkkel együtt ebben a háborús időben. Igaz talán,hogy „háborúban hallgatnak a múzsák”, de a házastársi szeretet és a gyermekvállalás nem vált más családoknál sem a háború rabszolgájává.

Áprilisban a Magyar Királyi Honvédségtől visszajött Édesapánk „Származási igazolásának eredménye”, mely arról tanúskodott, hogy sem neki, sem Édesanyánknak nem voltak zsidó ősei. Megnyugodhatott az akkori államhatalom, mert az „iparűző”(ez volt Édesapánk megszólítása) számukra megbízhatónak számított.
Az meg, hogy a katonai végzettség nélküli, kiöregedett tizedessel micsoda terveik lehettek,- csak később derült ki.
Édesapánk csak itthon volt „valaki”, aki 22 alkalmazottján keresztül, még a háborús időben is 22 családnak tudott  kenyeret adni a Permetezőgép gyárában.
Márciusban megérkezett Édesapánkhoz a Szabadalmi Bíróság határozata: a „Töltő és kiürítő szerkezet” nevű találmányára, 20 évre szóló szabadalmat kapott.
Kiss Bálint édesapánk 1942-ig nem foglalkozott közügyekkel annak ellenére, hogy az hagyomány volt Kiss Benjámin édesapjánál. Mert ebben az évben az „Újkécske és Vidéke Ipartestület” tagsága elnökévé választotta, és 1944-ben majd 1946-ban újraválasztotta.
Sőt 1942-ben az „Ó és Újkécskei Hitelszövetkezet” is elnökévé választotta, majd 1947-ben újra választotta, de gondjai miatt később lemondott.
Édesapánk 1942. október 3-12. között részt vett találmányaival az „Országos Gyümölcskiállítás és Vásár”-on Budapesten, ahol a
            „ Magyar Királyi Földművelésügyi Miniszter Bronz Plakettjét” nyerte el!

    

Az 1943. év minden  szempontból háborús esztendő volt.
Én, a Bálint fia elkezdtem az iskola első osztályát Újkécskén a Katolikus Népiskolában. Mindennaposak voltak már a légiriadók, angol és amerikai bombázó repülőgépek Délről Északra szálltak el felettünk, hogy Szolnok vasúti csomópontját rombolják szét. Naponta többször is megszólaltak az utcai szirénák; -ilyenkor hazaszaladtunk az iskolából; ha itthon voltunk, elbújtunk Anyukával és testvéreimmel együtt a pincében,- és amikor a riadót „lefújták”, az iskolába vissza kellett mennünk. Így tanultunk a tanító nénikkel, mert a tanító bácsikat már a frontra vitték!
1944. május 1-jén Édesapánkat negyedszerre is behívták katonának Szegedre. Onnan Budapestre küldték, egy Tüzérszertiszti Iskolába. Aztán Pest bombázása miatt átvezényelték  Isaszegre, onnan átfutamodtak Lepsénybe, onnan még tovább Hajmáskérre.
Azt, hogy miért akartak belőle „bombaszakértőt” képezni- nem tudhatta. Avatásukra már nem került sor, visszavezényelték Szegedre. /Pedig ehhez kellett annak idején a „Származási
igazolás eredménye”/ Csakhogy a szegedi csapatteste már menekülőben volt a Dunántúlon,- nem tehetett mást, minthogy a bizonytalan háborús vonatozás helyett kerékpárra ült és körül kerekezte a Balatont, mindenütt keresve a csapatát.  Hiába menekültek a Duna–Tiszaközi csapatok, ő katonaszökevény nem lehetett, Statáriális Bíróság elé nem kerülhetett,- hiszen itthon drága felesége és mi, a három gyermek hazavártuk.

Hosszú keresés után megtalálta a Magyar Királyi V. honvéd utász zászlóalját,- ahol aztán mint levitézlett tiszti tanfolyamosnak,- sikerült kieszközölnie a leszerelését.
Paksról átkerékpározott a Szekszárd és Tamási közötti Nagydorogra és csak ott szállt vonatra a katonai jegyével. Így ért fel Budapestre és itt tudta meg, hogy a szovjetek Kelet felől már körülzárták a fővárost,- tehát nem mehetett Szolnokra és onnan haza Újkécskére.

Azért, hogy élelmiszerjegyhez jusson, elhelyezkedett Pesten egy hadiüzemben, szerszámlakatos segéd volt 1944. december 31-ig. Végigélte a majdnem 70 napig tartó bombázást és ágyúzást,- mert a világnak mindkét oldala megharagudott Magyarországra. Lőtte, bombázta, robbantotta, lángszórózta mindenütt, ahol még követ kövön talált!
1945. január 18-án a Vörös Hadsereg leigázta Budapestet és 20-án elcsitult a harci zaj. Édesapánk jó melegen felöltözött, némi élelmiszert vett magához és az esti sötétségben elindult gyalog hazafelé a családjához.
Mi itthon két hónapja semmit sem tudtunk róla, ő se tudott rólunk semmit! Édesapánk mindig éjszaka haladt hazafelé, Monor-Cegléd-Nagykőrösön át. Nappal kukoricaszár kúpokban, árkokban, szalmakazalokban rejtőzött, éjjel térképről és iránytűvel tájékozódott.
1945. január 24-én -a születésnapján- hazaért hozzánk tönkre fáradva, kiéhezve, elcsigázva,- de egy egész doboz Stollwerk csokoládéval örvendeztetve meg mindannyiunkat.
Amikor Édesapánk Pesten rekedt, kényszerű távollétében megtervezte a KISSBÉRES-t! Tervrajza szebb, mint a békebeliek, leírását is megszövegezte és gyártani is szándékozta.

„ A Kissbéres általános ismertetése
A mező- és szőlőgazdaságokban szokásos kisgépek, mint szecskavágó,répavágó,morzsoló, gabonarosta, konkolyozó, szőlőzúzó, szőlőbogyózó, stb.gépi erővel történő meghajtása a férfi munkaerő hiánya miatt időszerűvé és szükségszerűvé vált. Viszont az eddig ismert, de csak kisgépeknél alkalmazható, úgynevezett transzmissziós meghajtás egyrészt nem használható általánosan, mert helyhez van kötve, másrészt egyes kisgépek a kis súlyuk miatt nem is hajthatók meg transzmissziós hajtással.
Mindezeket a hiányokat tökéletesen pótolja a Kiss-béres, mely lényegében egy rendkívül jó hatásfokkal működő fordulatszám-csökkentő szerkezet, mely egyfázisú és aránylag kisfogyasztású, 500 Wattos villanymotor percenkénti 2880 fordulatát, percenkénti 70 fordulatra csökkenti le.
Túlnyomórészt könnyűfémből, kis súllyal készül és közvetlenül a meghajtandó kisgép lendítőkerék tengelyére lesz oldhatóan rögzítve, és a tengelyen elfordulás ellen a meghajtandó kisgép alvázához vagy lábaihoz kikötve.
Egyfázisú, kisfogyasztású villanymotorja a háztartásban vagy a gazdaságban lévő villanyvilágítási hálózatra bárhol bekapcsolható.Üzeméhez tehát nem szükséges külön háromfázisú árammérő és külön háromfázisú vezeték költséges beszerelése. Használható a gazdaság vagy ipartelep bármelyik helyiségében, ahol világítási vezeték van és meghajthatós vele minden kézhajtásra méretezett mező-szőlőgazdasági vagy ipari kisgép, mindig azon a helyen, ahol annak üzemére szükség van anélkül, hogy a meghajtandó kisgépen akár üzemgazdasági vagy balesetbiztonsági szempontból alakítást kellene végezni.

Budapest, 1945. január 12.                                                      Kiss Bálint
                                                                         műszaki vállalakozó, Újkécske, Pest megye.”

A szovjet megszállás idején Édesanyánk elküldte a munkásait kényszerszabadságra és bezárta a Permetezőgép Gyárat. Velünk, a 3 gyermekével beköltözött Ókécskére Nagyapáékhoz,- onnan járt ki felügyelni a lakóházunkat és üzemünket.

A 34 éves szép anyukánknak félnie és bujkálnia kellett a szovjet katonáktól, de tény az, hogy azok az üzemünket békén hagyták. Nem úgy egyes újkécskei ismerősök, akik betörték a gyár kapuját, ablakait és ajtóit.
Neveket ismerve de nem említve -hiszen nem élnek már,- teljesen elhordták amit csak a műhelyekben találtak! Úgy jártunk mint a gazdaházak, kúriák, kastélyok, valamint a patikák, boltok, áruházak: „a nép egyszerű fiai” kifosztották.
A január 24-én hazaérkezett Édesapánk kézenfogott engem, a 9 éves „nagyfiát” és átmentünk az üzemépületbe széjjelnézni. A lebetonozott lábú szerszámgépeken , satupadokon és kovács-tűzhelyen kívül egyetlen kalapácsot és harapófogót találtunk!
Szüleinknek mindent újra kellett kezdenie!
Édesapánk alig nyugodott le itthon, április 10-én beidézték katonai sorozásra. Az 1271. számú Sorozó Bizottság által„arcvonali szolgálatra alkalmasként besoroztatott az 5. gépkocsizó lövész parancsnoksághoz, Szegedre”.
Ideje volt már besorozni, mivel a világháború alatt csak négyszer hívták be Horthy Miklós katonájának, és annak a világnak vége, lehet mindent újrakezdeni- de új ideológiával.
Megkezdődött hát az újjáépítés és a zavaros politikai élet.
Édesapánk ezt írta erről a élete utolsó Önéletrajzában, 1955. Október 25-én:
 „1945. januárjában, amikor Pestről hazaérkeztem, néhány veterán felkért, hogy községünkben szervezzem meg a Szociáldemokrata Pártot. Ezt szívesen vállaltam, de egyik iparos társam közbeékelődött és ő szervezte meg.
Én a Pártba 1945. május 1-én léptem be. A Párt nyomban beküldött a helyi Nemzeti Bizottságba, ahol megbíztak a jegyzői teendők végzésével. Ezt viseltem 1946 őszén történt leköszönésemig. A Pártban egyszerű tag maradtam.
A két párt egyesülésekor az Igazoló Bizottság  átvett a Magyar Dolgozók Pártjába, és 1948. tavaszán az első vezetőségválasztó gyűlésen a Végrehajtó Bizottság tagjaként, közgazdasági felelősnek választottak meg.
Az MDP 1948. nyarán megejtett tagreviziójánál törölt a tagjai sorából azon a címen,hogy alkalmazottakat foglalkoztattam.”
Az 1946. év a rohamos pénzromlás végét, az új Forint bevezetésését és családunkban az üzemünk újjáépítését hozta magával. Ebben az évben csak 10 munkása volt Édesapánknak.

Az iparosoknak kevés munkájuk volt és kevés a bevételük is. Mindenki szegény volt és nélkülözött, alig volt pénz ruházkodásra és tüzelőre. Az emberek úgy boldogultak, ahogyan merészeltek: folyt a „fekete vágás”.  Pestről és Szolnokról jöttek a városi emberek, hozták falura a megmaradt ékszereiket, festményeiket, értékes tárgyaikat,- élelmiszerért cserébe.
Voltak emberek, akik úgy gazdagodtak meg, hogy a deportálással elhurcolt családok értékeit megőrzésre átvették,- aztán már nem volt kinek visszaadniuk.
1947-ben nőtt az üzemünk létszáma, a Petőfi utca 2. szám alatti kétlakásos családi házunkat is kiadták a szüleink olcsó munkáslakásnak.
Édesapánk hozzálátott a háború előtti permetezőgépeinek jelentős korszerűsítéséhez. Ugyanis háború után a Hatóságok felszabadították a színesfémeket, és az alkatrészek ismét permetléálló ötvözetekből készülhettek,- nem a háborús vasötvözetekből.
15 éves tapasztalatát felhasználva, üzemzárás után minden este hozzáfogott az áttervezéshez és a rajzoláshoz. Étkező asztalunkból rajzasztal lett, és rengeteg éjszakázással 17-rendbeli változtatást tett-az egyébként jól bevált- találmányain.

Ezekben a cukorhiányos években Édesapánk Mini Cukorgyárat állított össze, a családi házunk kis kamrájában.
Többmázsányi cukorrépát vásároltunk, amit csíkokra gyalultunk és ebből forró vízzel a cukrot kioldottuk. Ehhez meszet adagoltunk, majd szódagyári szénsavval a mésziszapot kicsapattuk. A levet átszűrtük, aztán lassú lángon, katlan rézüstjében besűrítettük. Sárga színű melaszt kaptunk, ami kenyérre kenve és sütéshez, főzéshez kitűnő édesítőszer lett.
Amikor e sorok írója Cserkésztáborba indult, mindig magával vitt egy üveg melaszt. Ez jelentősen növelte a barátok számát.
Másik újdonsága a fonógép és a kártológép volt.
A háborút követő években az emberek csupán nagyon rosszul tudtak ruházkodni, mert alig lehetett bolti textiliát és cipőnekvaló bőrt beszerezni.
Felértékelődött a birka gyapjú, amit kimostak, lazára téptek és lábbalhajtós rokkán fonallá fontak,- mintha 150 évvel visszamentünk volna a jobbágyvilágba.
Édesapánk pár hónap alatt megépített kétféle fonógépet, villanymotoros meghajtással. Az egyiken egyszerre ketten, a másikon egyszerre négyen fonhattak tetszés szerint. Az üzem épületében egy fonóműhelyt rendeztek be, ahol környékbeli asszonyok és lányok bérmunkában fonták a fonalakat birkagyapjúból, sőt még régi kötöttholmik tépéséből is,- a kötni vágyó megrendelő óhaja szerint.
A kézzel tépett gyapjúból nehéz munka volt szépet fonni, ezért Édesapánk tervezett egy gyapjúkártoló gépet is. Ezt kézzel vagy villanymotorral lehetett meghajtani. Az etetőasztalán beadagolták a mosott gyapjút, amit a tüskéshengerek széthúztak, kifésültek és a nagy tüskésdobra paplanszerűen felhordtak. Mikor ez megtelt, felvágták a gyapjú paplant és lefejtették. Azonnal lehetett belőle fonni haladósan, vékonyan vagy vastagon is.
Az már csak természetes, hogy kártolni és fonni a szüleink tanultak meg elsőként, azután tanították be a bérmunkában dolgozó hölgyeket.
Édesapánk még 1947-ben  összefogott Sz.K. lakatos mesterrel, hogy üzembe állítsák S. Béla olajütő malmát,- amellyel napraforgó magból és tökmagból étolajat készítettek. Ez nagyon keresett volt sütéshez, főzéshez a zsírhiány pótlására.
Ettől kezdve amerre járt, mindig magával vitt engem a 11 éves nagyfiát, hogy lássak és tapasztaljak mindent. Így jutottam el az ókécskei Kulik-malomba, a Fodor-féle fűrészüzembe, T. Bálint asztalos műhelyébe, M. úrhoz az újkécskei Mozi gépházába, K. bácsi faesztergályos műhelyébe, a lakiteleki Téglagyárba, stb. és mindenütt csak magyarázott, magyarázott.
Saját kis gyárunkban láttam a rádiószerelést, a kerékpár javítást, a forrasztást, a lánghegesztést, a kovácsolást, a permetezőgép ólmozását, a próbanyomást, a gépszerelést, a festést és a csomagolást.
Jól mulattam az ólmozást végző munkásokon, amikor láttam, hogy a Tisztiorvos által előírt napi védőtejet milyen undorral fogyasztották el, söröcske vagy borocska helyett.
1947. nyarán az iskolai szünetben már 11 évesen kezes-lábas munkaruhát kaptam Édesanyánktól és esztergálhattam óraszámra, egyszerű fémalkatrészeket.
Amikor valamelyik üzleti vendég az üzemünkben engem megszólított, hogy „ mi leszel ha nagy leszel Baluska?”- arra mindig azt válaszoltam, hogy mérnök szeretnék lenni.
Mert Édesapánk így tanított be. Elveszett álmainat ő is a gyermekei által akarta megvalósítani.

1947. augusztusában kitüntették Édesapánkat:

Elkészült az a falitábla nagyságú Magyarország térkép is, amelyen színesfejű gombostűk serege mutatta, hol használják a Kiss  Bálint-féle permetezőgépeket az országban.
Édesapánk nagy sikert aratott a Tiszántúlon is, a nagynyomású gépeivel:

A gazdasági viszonyok lassanként javultak és növekedett a gazdálkodók termelési kedve is. Egyre többen jelezték Édesapánknak - különösen a szabolcsi almatermesztők,-hogy kiváló permetezőgépei mellett szükségük lenne valamilyen lóvontatású, nagy teljesítményű gyümölcfa permetező gépre is.
Az első lóval vontatott permetezőgép egy 200 literes fahordóból állt, ez volt a permetlé tartály és egyben az elsőkerék is. Hátul 2 támasztó kereke volt, a váz keretére egy töltőszivattyú és egy hátitartály volt szerelve. 10 méter hosszú gumitömlője végén hosszú permetezőcső volt. A vontató lovat meg-meg állítva, egyik ember a szivattyút működtette volna, másik a permetet szórta volna. Nehézkessége miatt ez a kísérlet nem eredményezett forgalomképes szerkezetet!
Második kísérlete már bevált. Egy 120 literes fekvőhengeres tartály és egy magasnyomású permetezőgép volt a kétkerekű vázra szerelve. Egyik ember szivattyúzott, másik a lovacskát irányította és meg-megállva permetezte a gyümölcsfákat.

Ebből már sokat gyártottak NYÍRSÉG néven, mert kelendő volt a szabolcsi gyümölcsösökben. Végleges alakjában 1949. március 1-re lett készen: ezzel már 3 munkás dolgozhatott, jobbról és balról is permetezve.
A két permetező embert ellátta Édesapánk új találmánya,  a KETTŐSMŰKÖDÉSŰ TÖLTŐSZIVATTYÚ.
1948-ban Édesapánk körlevelet szerkesztett. Felsorolta benne az 1947-es újításait és elküldte a régi vásárlóinak is, hogy kedvükben járhasson. Ugyanakkor kimutatást készítettek azokról a vásárlókról, akik ötszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandóak a tartozásaikat kifizetni.
Ebben az évben történt, hogy Édesanyánk szülei,- Fejszés István és Molnár Sára  Kispáhin,
már vígasztalhatatlanul beletörődtek abba, hogy István fiuk, ( Édesanyánk testvéröccse) hősi halált halt az orosz fronton. Kivitték motoros hírvivőként és aknára futott a 27 éves ifjú apa Litows közelében. Piciny lánya félárva maradt.
Öregedő nagyszüleink szabadulni akartak a földjeiktől, amit István fiuknak szántak, annak egy részét eladták. A kapott pénzt 6 unokájuk között elosztották,- így kaptunk mi: Bálint, Sára és Endre – 7 hold szántóföldet a kécskei Kőrösi hídnál.
1948-ban és 1949-ben ezen a birtokon, 4 kataszteri holdon a szüleink Pozsonyi és Ezerjó szőlőt ültettek 1,5 méter sortávolsággal, amit a szüleim „kísérleti szőlőnek” neveztek el.
Édesapánk pedig hozzáfogott a régóta dédelgetett síkvidéki szőlőművelő gép tervezéséhez, amit GÉPÖSZVÉR-nek nevezett el.
Egy kéz alól vásárolt 5 lóerős Csonka-motor, saját készítésű csőszerkezetű alváz, 4 autókerék, 1 traktorülés, személyautó kuplung, fék és gázpedál, egymástól eltérő típusú sebességváltó és differenciálmű képezte a fődarabokat.
Ez a kistraktor az üzemünkben készült, 13 éves nagyfiúként magam is ott tébláboltam a segédek között, kisebb szolgálatokat téve, míg egy napon „kerékre állt” a kistraktorunk!
Készítettek hozzá kettős ekét, a szőlő be- és kiszántásához ekekapát, a talaj gyomtalanításához tárcsázót, ahhoz, hogy a szőlő futóhomokját szalma beletárcsázásával meg lehessen kötni. Kapott a gép még boronát is, végül egy kétkerekű pótkocsit, 5 mázsa tehetbírással.
Eljött számomra is az a megígért őszi nap, amikor 13 évesen, felügyelettel kivezethettem a Gépöszvért a szőlőnkbe és vissza!

Édesapánk a rengeteg munkája mellett újabb kiállításon is részt vett, ahonnan az alábbi oklevelet kapta:

Négy hónappal később, az 1949. évi államosítással elrabolták tőlünk a Permetezőgép Gyárunkat, majd a Petőfi utca 1. sz. alatti házunkat, aztán a Petőfi utca 2. sz alatti leendő házunkat és a Gépöszvért is. Egyedül a szőlőnket hagyták meg, azt is csak 1959-ig, a Pártállamilag elkövetett erőszakos Szövetkezetesítés következtében.
Azután a Bálint+Sára+Endre ajándékba kapott kísérleti szőlőjét teljesen tönkretették. Az akkori TSZ-elnök mind a 4 holdat kihányatta és óriási almáskertet ültettek a helyére úgy, hogy a szomszéd területekkel egybeszántották. Aztán 20 év múlva az almást is kitakarították.
Amikor Édesapánkat kizárták a politikai életből, már nem szerezhetett tudomást arról, hogy mi készül ellenünk. Mert észrevehette volna már 1948. végén, hogy mi lesz a folytatása az orosz nyelv egyedüli taníthatóságának, a Kisgazda Párt szétverésének, a tervgazdaság bevezetésének és annak az augusztusi választásnak, melyen az MKP lett a győztes, a hírhedett „kékcédulás” csalással.
Mert milyen is lett ez a szerencsétlen, évszázadok alatt annyiszor félrevezetett, megalázott, legyőzött és szétszabdalt, két világháború utáni MAGYARSÁG?
Önérzete romokban hevert, gazdasági ereje semmi, egészsége gyenge, összetartása hibázott.
Így lett a magyar a magyarnak ellensége: 830 000 ember uralkodott 9 millió ember felett!
1949. december 28.-ra kitüzték az államosítás napját. Szerda este volt, amikor becsöngettek családi házunkba a „rosszarcú” emberek. Bejelentették, hogy kicsodák ők, ki küldte őket és miért? Azután iratokat lobogtattak az azonnali államosítás elrendeléséről!
Édesapánk és Édesanyánk megsemmisülve hallgatta az idegenek felszólítását, azután azok elvették a Permetezőgép Gyár kulcsait és elmagyarázták, hogy ettől a perctől kezdve nem tehetjük be lábunkat a volt tulajdonunkba, sőt Édesapánk munkájára sem tartanak igényt!
Az államosítók elmentek, mi ott maradtunk öten a teljes megalázottságban és kétségbeesésben! Szüleink leroskadtak, egész éjjel gyászolták semmivé tett önmagukat és minket, a három gyermeket.
Én ma már 74 évesen azt gondolom, hogy akkor kezdődött el Édesapánk halálba vezető betegsége, mert 13 évig élt még a tragikus hipertoniájával.

Pár héttel később hallottuk,hogy sokan lassan belehaltak az államosításba, vagy öngyilkosok lettek.
Nálunk az államosítás dokumentuma egy hitvány papírra másolt űrlap volt:

 

                                Zsofinecz Mihály
                              nehézipari miniszter

Pedig az államosítás 1949.évi 20. törvényerejű rendelete így szól:
      „1949. évi 20. sz t.e. Rendelet:
       1.§.(1) A jelen törvényerejű rendelettel állami tulajdonba vétetnek:
        (a) mindazok a magántulajdonban álló ipari, közlekedési, bánya és kohóvállalatok,  amelyeknél a bármilyen munkakörben alkalmazott munkavállalók összlétszáma az 1949. évi szeptember hó 1. napjától a jelen törvényerejű rendelet hatálybalépéséig eltelt időben bármikor elérte a 10 főt.”

A mi kis üzemünkben 1 tisztviselő és 6 munkás dolgozott ebben az időszakban, mégpedig: K.E. tisztviselő; L.L. lakatos; V.Gy. betanított; B.Gy. szerelő; S.L. betanított; É.G. lakatos; Z.F. kovács.
Azért, hogy elvehessék a szüleink kis gépgyárát, összekötötték a számunkra ismeretlen, kiskunfélegyházi, tehát nem is létező gépgyárral, mert így lett a 6 fő munkásból 10-et meghaladó létszám,- és a törvénytelen törvényből törvényes törvénytelenség!!
Az 1950. évvel a szüleinknek újra kellett az életet kezdeni!
Csak elhomályosult emlékképeim vannak arról, hogy mit kellett szüleinknek szenvednie, mikor naponta látták és hallották elvett üzemünk munkazaját az utca másik oldalán, -amiről biztosan tudták, hogy számunkra örökre elveszett.
Máig láthatjuk mi is az üzemünk roncsépületeit az utcán túlsó oldalán, amivel az önkormányzat nem tud mit kezdeni!
Államosítás után Édesapánk mély válságba esett, és elkezdett leveleket írogatni minden olyan állami hatósághoz, melyektől azt remélte, hogy visszakaphat valamit az élete munkájából. Zavarodottságában hol Úrnak, hol Elvtársnak szólította leveleiben a címzetteket.
De hát így se szólíthatta: „A Magyar Népköztársaság Nehézipari Miniszterének, a tisztességes magyar embernek”,- mert ez se felelt volna meg a valóságnak.

Így vergődött Kiss Bálint édesapánk és Fejszés Etelka édesanyánk a család pénztelensége, a mellőztetés és a diktatura karmai között! Elkezdtek régi szakkönyveket olvasni, megtanulták a szőlőkezelést, borkezelést, a szőlők és a gyümölcsfák metszését, a talaj gondozását és a táperő utánpótlást.
A 4-5 év alatt lassan cseperedő „kísérleti szőlő” sorai közé amerikai mogyorót, burgonyát, és kapásnövényeket ültettek; a ház melletti hullásgyümölcsből pálinkát főzettek, és ezeket eladták, hogy pénzhez jussanak.
Édesapánk nagyon nehezen szokott hozzá a paraszti munkához. Leégette a tűző nap, kifújta bőrét a szél és a homokverés, kénytelen volt fájós lábai miatt nyáron is bakancsban dolgozni. Hátráltatta a súlyos lágyéksérve is, amit Horthy katonájaként kapott, -amikor Hajmáskéren tábori ágyúkat vonszoltattak velük mély sárban csak azért, hogy „mire megérkeznek az oroszok, akkorra megedződjenek!”
A „tanyának” csúfolt kísérleti szőlőben soha sem bírta a napot végigdolgozni, kéziszerszámokhoz és rajztáblához szokott testével. Inkább hajnalok-hajnalán kelt a hűvösben, 4 kilométerre kibiciklizett a szőlőnkbe, délig dolgozott, majd haza biciklizett, megebédelt. Ebéd után újra kibiciklizett a „tanyára” és sötétedésig dolgozott.
Édesanyánk a három gyermeke és szívbetegsége miatt nagyon keveset tudott neki segíteni.
A szőlőpermetezés kivétel volt, egész nap kint kellett lenni, -mert a tanyavilágiak mindent elloptak volna, ami csak mozdítható.
Amikor ősszel beért a krumpli és a kukorica, Édesapámnak és vele együtt nekem, vasvillákkal kellett őriznünk éjjel a termést, amíg meg nem érkezett a hazaszállító lovaskocsi.
Édesapánk lefogyott, arca beesett, és a bőre ráncos lett. Viselkedése türelmetlenné vált, még a három gyermekével szemben is.
1951-ben az újtelepítésű szőlővel nagyon sok volt a dolgunk. Mi hárman gyermekek, nyesővel és gyomirtással vakációztunk. A drága pénzért ásatott kútból vödörrel húztuk fel a permetezéshez szükséges rengeteg vizet. Később egy használt kerekeskutat vásároltunk, de már az első télen ellopták a hajtókerekét.
Gyakran előfordult, hogy pénzhiány miatt Édesapánk nem tudott napszámost fogadni.
A szőlősorok közötti gyomirtáshoz szerzett valahonnan egy 7-élű húzókapát. Kis kötélből két húzóágat csomózótt rá, aztán engem és Sárikát befogott „lovacskának”,- Édesapánk pedig tolta és tartotta a „gyomirtót”. Ez a munka napokon és heteken át eltartott. Csak a 8 éves Endre kisöcsénk úszta meg a dolgot.
Családunk kirablása után úgy éltünk és dolgoztunk, ahogyan beszűkült életlehetőségünk azt megengedte. Sokan mások is ezt az életutat járták Rosenfeld Mátyás megnyomorított országában.
Sokszor hálát adtunk a Jóistennek, hogy nem vittek el bennünket az ÁVÓ-sok, megúsztuk Recsket vagy Hortobágyot, nem börtönöztek be bennünket, nem volt dolgunk a Statáriális Bírósággal.
Édesapánk az esti lefekvéskor gyakran nyitva hagyta a kaput, hogy ha jönnének érte a besúgók, a rendőrök vagy az Ávó-sok, ne törjék be az ajtót ránk, a gyermekekre, ... hogy „Őt könnyen megtalálják”!

Édesapánknak és Édesanyánknak újabb gondja is támadt, mert én ( e sorok írója) 1951. június 17-én befejeztem az Általános iskola 8. osztályát KITŰNŐ eredménnyel. Jelentkeztem annak rendje és módja szerint a szolnoki Gépipari Technikumba, -hiszen Édesapánk titkos reménye volt, hogy mindhárman ott érettségizzünk!
Kérelmemre az alábbi választ kaptuk:
„Bács-Kiskun m.Tanács V.B.X.Osztálya
Kecskemét, Jókai utca 1. szám.
Telefon: 22-39.
1210/76/3/1951. szám  
                                                  É r t e s í t é s

Kiss Bálint Tiszakécske (Újkécske) Petőfi u. 1.

Értesítem, hogy férőhely hiányában a középiskola  I. osztályába  az 1951-1952. tanévre
felvenni nem tudtuk.

 

                         Selmetzer                                                             Rózsa József sk.

                 segédhivatal kezelő                                                      M . I. B. elnök”.

Én 15 évesen „deklasszált elem” voltam, akit azzal büntettek, hogy nem hagytak tanulni. Így maradtam itthon parasztgyereknek! Személyes tragédiámat előre vetítette, hogy SÁRIKA húgomra és ENDRE öcsémre is ez a sors várt.
Édesapánk a tél folyamán maga mellé vett, Műszaki rajz tankönyveket és munkalapokat szerzett egy pesti antikváriumtól és délutánonként elkezdett műszaki rajzra tanítani. Mire kitavaszodott, bizonyítvány-nélküli munkaképes műszaki rajzoló lettem a tanítása által!
1952-ben újra jelentkeztem a szolnoki Gépipari Technikumba, amire Bács-Kiskun megye így reagált:
       „ 853-34-130/1952, X. szám

        Kiss Bálint általános iskolai tanuló
          
       Tiszakécske
       Petőfi u.1.

       Kérelmedet  férőhely hiányában nem tudjuk teljesíteni!

      (1952. július 20-án)                                                              Hordós Károly sk.”           

Ez a második döntés végkép tönkretett  bennünket, mert osztályelső  tanulóként megint itthon maradtam. Az 1951-ben végző újkécskei 8. fiúosztályból  B.A. Gyógyszerész, S.I. Gépészmérnök, B.S. Sebészorvos, L.L. Pedagógus, B.L. Gépésztechnikus, K.I. Katonatiszt, K.F. Pedig könyvelő akart lenni,- és azok is lettek!
Csak én, ifjú Kiss Bálint és két testérem  nem remélheti a továbbtanulását!

Amint megkaptuk ezt az elutasítást is, azonnal fellebbezést írtunk a Bács-Kiskun megyei Tanácshoz. Ezen túlmenően, augusztus elején az egyik napon Édesapánmmal ketten bevonatoztunk Szolnokra, a Gépipari Technikumba, ahol csodálatos esemény történt velünk!
Amikor az iskola folyosóján várakoznunk kellett Boronkay igazgató úrra, Édesapánk felismerte az érkezők között az egykori, szegedi Felsőfémiparis évfolyamtársát, Balog Lajost, akit 25 éve nem látott már! Beszédbe elegyedtek és kiderült, hogy Balog úr tanár lett és az is szóba került, hogy ő tagja a szolnoki Gépipari Technikum Felvételi Bizottságának.
Örültek egymásnak, Édesapám előadta a jövetelünk célját, bemutatott engem és az iskolai Értesítőmet, amire Balog tanár úr segítséget igért ahhoz, hogy bejussak a Technikumba.
Alig telt el  3 hét, megérkezett a válasz:
        „Bács-Kiskun megye Tanácsa V.B.X oktatási osztálya
        Kiss Bálint
        Tiszakécske, Petőfi u. 1.

Értesítelek, hogy a megyei Iskolabizottság középiskolai felvétellel kapcsolatos panaszodat felülvizsgálta. A szolnoki Gépipari technikumba javasolja felvételedet!

                                                                                                        Tóth Ferenc sk
                                                                                                        osztályvezető”.

Egy évet ugyan elveszítettem, de műszaki rajzolással és szőlőmunkákkal megerősödtem.
„Bejáró tanuló” lettem Szolnokra, reggel 5 órakor keltem, naponta 70 kilométert vonatoztam, 2 kilométert gyalogoltam, hidegben-melegben-esőben-hóban, gyengén ruházva és gyengén táplálva, de mind a négy iskolaévemet kitűnő bizonyítvánnyal zártam.
A közismereti  Érettségim és a szakmai Érettségim is KITŰNŐ lett, írásbeliből és szóbeliből egyaránt. Így aztán Gépésztechnikus lettem.
A  Kohó és Gépipari  Minisztériumtól személyre szóló Oklevelet és Kitünő tanuló Érdemérmet kaptam 1956. év júniusában attól a minisztériumtól, amely 5 esztendővel azelőtt be sem engedett a Technikumba!
1953-ban SÁRIKA húgommal is ugyanilyen cirkuszt játszottak el, mert a 8. osztály kiváló befejezése után őt sem vették fel a szolnoki Technikumba.
Egy évet neki is itthon kellett várnia, mert a helyi Párttitkár, Gigor elvtárs őt se javasolta továbbtanulásra! Azután 1954-ben a Technikum mégis felvette, tekintettel a KITŰNŐ általános iskolai bizonyítványára és az én előmenetelemre. SÁRIKA is Gépésztechnikus lett.
1956. után ENDRE testvérünknek már akadálynélküli volt a Technikumba jutása és sikeres a tanulása, így aztán ő is Gépésztechnikus lett.
Édesapánk és Édesanyánk  nagyon  örült három gyermeke előre jutásának!
Büszke voltam arra, amit később a szüleim nekem mondtak: az én helytállásom segítette a húgom és az öcsém előrejutását. 
Édesapánkat a politikai események hatására (nem részletezem) 1956. júniusában visszahívták volt tulajdonába, a Permetezőgépgyárba és felvették  üzemvezető technikusnak!
Mivel még az államosításkor odaveszett a GÉPÖSZVÉR-ünk,  most 1956 nyarán újabb motoros  permetezőgépet tervezett, és elkezdte megépíteni ezt a KISSMINDENEST a volt üzemében.

Mivel engem a Technikum után  a Budapesti Műszaki Egyetemre ( már megint!) nem engedtek be, 1956. Október 1.-én beléptem a volt üzemünkbe, Édesapám mellé gyakorló technikusnak 960 Forint havi fizetéssel. 6 hónap után teljes munkakört kaptam fizetésemeléssel. Itt fejeztük be a benzinmotoros KISSMINDENES építését,- amit V. János igazgató utasítására KISMINDENES-nek kellett „szólítani”. Talajmunkára alkalmatlan volt, de kiválóan permetezett, önjáró volt és kis fogyasztású. Prototipusát a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet megvizsgálta és engedélyezte a sorozatgyártását.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc (nem részletezem) kissé megváltoztatta az életünket. Október 27-én Édesapánkkal és Endre öcsénkkel én is ott voltam a Permetezőgép Gyár tiltakozó felvonulásán; elszenvedtük a repülőgépes tömeggyilosságot,- de mind a hárman épségben megmenekültünk.
Édesapámmal mindketten folytathattuk az üzemi munkánkat és némi fizetésemelést is kaptunk.
Engem novemberben besoroztak katonának,- de csak 1957. április 18-án hívtak be szolgálatra, amely 1958. november 12-ig tartott. Ott aztán mint aféle műszaki embert Harckocsivezetőnek képeztek ki, és Kiváló minősítésű Jogosítványt is kaptam hozzá.
Édesapánk már a katonai távollétem ideje alatt betegeskedni kezdett, egyre magasabb lett a vérnyomása, ezt az orvosok csak rövid időkre tudták helyreállítani.
1958. május 31-én a munkahelyén rosszul lett, elvitte a Mentő Kiskunfélegyházára; az orvosok „enyhe agyvérzést” állapítottak meg a kórházban! Június 2-án már nem mehetett be a gyárba,betegállományban kezelték és 10 nap múlva kilépett a /saját,volt/ Permetezőgép Gyárából.
Felmondó levéllel hagyta el a munkahelyét:
„Tisztelettel bejelentem, hogy a Permetezőgépgyár jelenlegi műszaki vezetése mellett kialakult légkörben, azt a tervező és alkotó munkát, amelyre évekkel ezelőtt vállalkoztam és amelyet végeztem, egészségem sőt életem veszélyeztetése nélkül tovább folytatni nem tudom.
A függő ügyeknek a levezetésére, illetve ezzel kapcsolatosan szaktanáccsal szívesen szolgálok és e célból rendelkezésükre állok egy-két hónapon át; minden hétköznap reggel 5-től 6 óráig és minden ünnepnapon délután 6 órától 8 óráig, minden ellenszolgáltatás nélkül.
A KISMINDENES prototípusára vonatkozólag, amelyet a kora tavasszal, Igazgatói és Párttitkári utasítással és engedéllyel hoztam el szabályszerűen,- megőrzés és használat céljából,- az a kérésem, hogy szíveskedjenek azt a permetezési idény végéig nálam és használatomban hagyni, amikor én a gyár tulajdonát képező részeket Önöknek visszaszármaztatom és igyekezni fogok azokat a jövő permetezési idényre más úton és módon pótolni.
Emlékeztetőül itt jegyzem meg, hogy a KISMINDENES prototípusának jelentős részét, az Önökkel készített Jegyzőkönyv igazolása szerint is, én a Permetezőgépgyárba igazgatói felhatalmazással és utasítással vittem be, azok személyi tulajdonomat képezik, és amelyekkel
komoly termelő munkát végzek.
Fenti bejelentésemet ma, tíz nap múltával teszem meg azért, mert megvagyok győződve arról, hogy elhatározásom nemcsak családom életére és jövőjére lesz befolyással, de károsan érintheti népgazdaságunk érdekeit is.
Éppen ezért nem akartam ebben az ügyben előbb, mint lehiggadva, alapos elhatározás után határozni.
Végül közlöm, hogy jelen bejelentésem másolatát tájékoztatás céljából egyidejűleg  megküldtem a Megyei Tanács Ipari Osztályának és a Megyei Pártbizottságnak /MszMP/.

                                                                                                Kiss Bálint
Tiszakécske, 1958. VI. 9.
                                                                                             tervező technikus”

Amikor Édesapánkat visszahívták volt üzemébe, akkor Sz. József megbízott igazgató is megbátorodott és ő is meghívta az Ipariskolába óraadónak. 4-5 szakismereti órája volt hetenként, nagy hozzáértéssel és türelemmel oktatta a növendékeket, akik szerették és nagyon tisztelték, mert sokat tanulhattak tőle. Pedig csak 3 évig taníthatott, mert betegsége miatt nem vállalkozhatott többre.
Édesapánk 1958. május 9-től csak 1959. április 3-ig bírta (igen nehezen) a gazdálkodás fizikai terheit, ezért ismét munkába állt második munkahelyén, mégpedig a Tiszakécskei Építőipari Szövetkezetnél, ahol megbízták a lakatos műhely vezetésével. Itt épületgépészeti  munkákat végeztek, fémajtókat, fémablakokat, fém kapukat és fémkerítéseket gyártottak.
A vezetőség elküldte őt újítási előadói tanfolyamra, amit elvégzett és JÓ eredménnyel vizsgázott május 23-án Budapesten.
Új munkahelyén is utolérte a magas vérnyomás betegsége, először április 24-én, másodszor november 23-án kellett orvoshoz mennie, súlyos tünetekkel.
Még 1958. év nyarán SÁRIKA húgom férjhez ment Szúdy Sándor ének-testnevelés szakos tanárhoz, és beköltöztek a Kiss Benjámin nagyapánk ókécskei házának elválasztott részébe.
Én (e sorok írója) 1959. augusztus 28-án eljegyeztem Tóth Erzsébet mezőgazdasági technikus leányzót, azután december 24-én öszeházasodtunk és az ókécskei  Tóth-házban kaptunk lakóhelyet.
Ezek a fontos családi események hatalmas terhelést jelentettek a szülők számára, anyagilag és érzelmileg egyaránt. Azt a boldogságot, amit a húgomék átéltek és amit mi is átéltünk,- mégsem zavarta semmi.
Édesapánk már 1959. nyarán emlegette, hogy nem tud meglenni az újabb munkahelyén, mert a munkásai lopnak! Lopták a szerszámokat, anyagokat, festékeket. Úgy kívánt megszabadulni a Szövetkezettől, hogy esküvőnk előtt két héttel,- nagy meglepetésünkre- beteget jelentett és befeküdt a Megyei Kórházba, sérv oparációra. Pedig nem is akarták megműteni az állandóan magas vérnyomása miatt.
Édesapánk ott hagyta a lakatos műhely vezetését és elment a harmadik „szocialista” munkahelyére, az ókécskei Szabadság Termelőszövetkezetbe lakatos szakmunkásnak. Itt permetezőgépeket és egyéb mezőgazdasági eszközöket javítottak.Ez sem felelt meg neki, mert a szíve már nem bírta a napi négyszeri kerékpározást az Ókécske túlsó végén lévő műhelyéig, ezért búcsút mondott a Termelő Szövetkezetnek is.
Még az 1959. év elején beindították Kádár Jánosék a második kolhozosítást Magyarországon.
1959. december 23-án, az esküvőnk előtti napon magához hívatott a Permetezőgépgyár igazgatója, Vízhányó János az irodájába, ahol az „elvtársak” fogadtak és megfenyegettek azzal, hogy ha december 31-ig nem léptetem be ( a nagyszüleim ajándékát), az 1/3-nyi birtokrészemet a Termelő Szövetkezetbe, akkor 1960. január 1-én kizárnak az üzemi munkahelyemről!
Először azt hittem, hogy a másnapi házasságkötésünk alkalmával akartak köszönteni, netán némi anyagi segítséget nyújtani, de nagyot tévedtem. Ilyen gyalázatos jókivánsággal kezdtük meg családi életünket az Úr 1960. évében.

Az 1960. esztendőt Kiss Bálint édesapánk úgy kezdte meg, hogy a kísérleti szőlőjét elvesztette;
de ifjú feleségem szüleinek, Tóth Zsigmondéknak a szőlőit is elrabolták.
Édesapánk ezután már csak a bővülő családjával és egyre súlyosabb betegségével foglalkozott! Már január 12-én ismét kórházba vitte a mentőautó, ahonnan ezt a Zárójelentést kapta:
„A beteg évek óta tud hypertoniájáról, felvételkor a heves fejfájását,- melynek lokalizációja tarkótáji, homlok és temposalis tájékok voltak. Továbbá szédülésről panaszkodott. Kivizsgálása során hypertoniát találtunk, mely jelenleg neurogén szakaszban van, tekintettel arra, hogy vizelete negatív és tensiója változó. Bentfekvése alatt panaszai megszűntek, tensiója keveset csökkent, főleg a dyastoles nyomás. Panaszmentesen bocsátjuk haza.
Javaslat: kímélő életmódm só-fűszerszegény étrend, fejfájás jelentkezése esetén Coffeinek kevert por adása javasolt, vérnyomás ellenőrzése.
Antihypertonikumok. Február 25-re felvesszük a kivizsgálás folytatása céljából. Rausedylre javasoljuk.”
Közben örömök is adódtak a családban, amikor SÁRIKA húgom első kislánya, SZÚDY SÁRA megszületett 1960. január 15-én. Édesapánk nagyon boldog volt és a kórházból hazakerülése után szinte naponta látogatta első unokáját!

Az 1961. év folyamán Édesapánk egyre rosszabbul lett a magas vérnyomásától, amely gyakran 240 higanymilliméter volt. Mégis művelte a házunk melletti almáskertjét, házmögötti szőlőjét, az ő édesapja zártkerti szőlőjét és kezelte a borospincéjét is.
Lefogyott, egyre gyengébb lett és betegségével együtt már sehogy sem tudta feledni minden tulajdonának és szabadalmainak elvesztését.
Előfordult, hogy könnyezve emlegette: minden vagyonát és szabadalmait is elvesztette;ha nyugdíja nem lesz, mi lesz vele, ha már nem tud dolgozni?
Január 19-én megünnepeltük Édesapánk és Édesanyánk házasságának 25. évfordulóját a családokkal,rokonokkal, ünnepi ebéddel és virágkosárral.
Édesapánknak öröme lett ismét, hogy 1961. április 6-án megszületett nálunk első fiú unokája:KISS ATTILA BÁLINT gyermekünk. Az örömei folytatódtak, amikor 1961.április 21-én Sárika húgom második leánya: SZÚDY ETELKA született meg. Most már három unokájában gyönyörködhetett és szorgalmasan látogatta is őket, nagy boldogsággal.
Negyedik unokája KISS TAMÁS SZABOLCS nálunk született meg 1963. augusztus 31-én, akit már nem láthatott meg az Édesapánk. Ötödik unokája ENDRE testvérem és DOBÁK EMMA első gyermeke az 1965. december 11-én született KISS ZSOLT. Őt sem láthatta már Édesapánk. Hatodik unokája 1969. június 1-jén született KISS KRISZTINA. Őt sem láthatta Édesapánk.

Beteg Édesapánk számára katasztrofálissá vált az, hogy Édesapánk édesapja, KISS BENJÁMIN 1961. augusztusában,- 89 éves korában-gyengülni kezdett. Naponta látta a nagyapánk leépülését, hiszen Édesapánk számára ez volt az egyetlen hely, ahová még eljárhatott dolgozni, szőlővel és gyümölccsel bajoskodni és az idős édesapjára felügyelni.
Édesapánk Édesanyja Kovács Julianna már régebben, 1953. július 31-én meghalt.
Az ókécskei nagyapánk egy váratlanul érkező nyári influenza betegséget a végelgyengülésével együtt már nem tudta elviselni. Volt nekem egy megrendítő délutánom, amikor váratlanul érkeztem a nagyapámhoz és Édesapámat ott találtam az édesapja mellett,- aki már öntudatlanul feküdt az ágyán. Ez 1961. augusztus 17-én történt, amikor csendben elaludt örökre!
Édesapánk végképp összeomlott. Odavezetett a halottunk mellé és hozzá fordulva így szólt: „Ne féljen Édesapám, én is megyek nemsokára maga után!”
Igaza is lett szegénynek, mert 1962. április 13-án mentőautó vitte Kecskemétre, az akkor szolgálatos Honvéd Kórházba.
Először csak a magas vérnyomásával kezelték, és amint teltek a napok, komplikációk keletkeztek: mindkét lábában leállt a vérkeringés! Oxigénsátort kapott, de nem használt. Édesanyánk kérésére professzort hívtak hozzá Szegedről, de így sem tudtak segíteni rajta. Április utolsó hetében a veséi felmondták a szolgálatot.

Édesapánk a nehéz életű, számunkra csodálatos ember  összeomlott. Április 29-én Édesanyámmal együtt ketten, utoljára mentünk be hozzá,- de már nem volt a helyén! Áthelyezték a haldoklók szobájába.
Másnap, április 30-án délután 5 órakor megállt a szíve! Élt 59 évet.

1986-ban: az államosított Permetezőgépgyárunk épületeit tetőtől az alapjáig lebontották, a berendezéseit új helyre telepítették és Egészségügyi Központot építettek a helyére.
1993-ban: a tiszakécskei 651.számú Ipari Szakmunkásképző Iskola nevét ünnepélyesen KISS BÁLINT SZAKMUNKÁSKÉPZŐ ISKOLÁ-ra nevezték át.

1999-ben az Önkormányzat a Kun Béla utcanevet Kiss Bálint utcanévre változtatta át.
2000. március 9-én a Szakmunkásképző Iskola „KISS BÁLINT” nevét az Önkormányzat megszüntette, és a Móricz Zsigmond Intézmény neve alá helyezte.

Édesanyánk a nehéz életű, számunkra csodálatos asszony 30 nappal ezután, 2000. április 10.-én csendesen meghalt, elment az Édesapánk után. Élt 89 évet.

2011. augusztus 20-án Tiszakécske város képviselő testülete posztumusz DÍSZPOLGÁRI CÍM kitüntető díjban részesítette Kiss Bálintot.

 

 

Szeretettel írtam gyermekeink, unokáink, dédunokáink, ... múltba néző tájékoztatására.

Tiszakécske, 2010. október 23.
                                                                                                               Kiss Bálint
                                                                                                    Okl. gépész szaktechnikus
                                                                                                    Okl. gépész üzemmérnök
                                                                                                    Okl. gépész műszaki tanár
                                                                                   A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt
                                                                                                     kitüntetésének birtokosa.